41. rész: Hospital..

Sziasztok! Meghoztam az új részt. Elnézést a késésért, de ez sajnos most így lesz. Az órarendemet látva a helyzet siralmas. A héten két nap van nyolc órám, az összes többin hét. Kilencedikes vagyok, tehát a mindennapos tesi. Ez is lop az időmből. Tudom ez nem mentség, de a tanulás most nekem nagyon fontos, nem szeretném megbukni a gimiben. De nem fárasztalak titeket. A blog új designet kapott. Remélem mindenkinek tetszik, és "otthon" érzi magát blogomban.  Meghaladtam a 20.000 nézettséget is, amiért iszonyat hálás vagyok. Soha nem hittem volna, hogy mind ezt elérem. Köszönöm nektek!! Szeretlek titeket!!! 
~xoxo.

*Isabel szemszöge*

Megkaptam végre a várt telefon hívást. Iszonyúan vártam, most még is azt kívánom, bár ne kaptam volna meg, bár csak minden olyan lenne mint régen, bárcsak még együtt lennénk. Akkor ez az egész most nem történt volna. Részben az én hibám, én is tehetek róla. Olyannyira megrémültem, s ledöbbentem, hogy szekrényem mellett eleinte álltam, majd szépen lassan csúsztam lefelé, s össze görnyedtem. Talán az lett volna helyes, ha most azonnal össze pakolok, s az első gépre ami Londonba vezet felülök, és repülök szerelmemhez, aki élet-halál között lebeg, de én nem így tettem. Az iskolát nem hagyhattam itt, s az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy apukám sem engedélyezte az utazást, indokolva azzal, hogy: "Neked most az iskola az első. Az iskola..az iskola..az iskola.." Iszonyú volt ott görnyedni a padlón, úgy hogy semmit sem tudok szerelmemről. Nem akarom elveszíteni. Borzalmas érzés, hogy talán akkor.. az utolsó együtt töltött napon láttam utoljára, itt Budapesten. Átkozom azt a napot. 

*Harry szemszöge* 

Lassan és erőtlenül kinyitottam szemeimet. A kórteremben feszültség uralkodott. Testemből vezetékek lógtak ki. Oldalra néztem, barátaim ott voltak körülöttem. Mindenki egy kis széken ült, hárman, három külön sarokban, eltávolodva egymástól, fejüket, kezeikbe fúrták. Érdekes volt a látvány. Louis ott volt közel hozzám, az ágyam végénél, neki dőlve háttal az ágy támlájának, közben a plafont bámulta. 

          -  Mi történt velem? Miért vagyok én itt?  - nyöszörögtem halkan, gyengéden. 

          - Harry! Harry végre! Köszönöm Istenem! - ölelt át Louis, s rohant oda mindenki. 

          - Mi történt velem? És miért vagyok én kórházban? Miért? - tettem fel kérdéseimet kétségbeesetten. 

          - Kicsit túlzásba vitted az alkohol fogyasztást, megvertek.. de várj, semmire sem emlékszel? - tanakodtak felettem. 

          - Nem..illetve, valami rémlik. Szomorú voltam, kifordultam önmagamból, többet ittam mint kellett volna. Ennyi. De aztán többre nem. 

          - Nem? Biztos? -nézett rám kérdően Zayn.

          - Azaz de mégis. Egy lány.... -tanakodtam magamban- igen egy lány. Egy Roberta nevű lány. Ugyebár kicsit többet ittam a kelleténél, megtetszett, de ő ellenállt, nem tudtam mit cselekszem, nem voltam tudatában tetteim következményével, így hát..

          - Jesszus Harry! Ne fojtasd! Most ezzel azt akarod mondani megerőszakoltad? - ordított Zayn. 

          - Azt hiszem igen. De nem tudom, fogalmam sincs. Nem forog az agykerekem, fáj a fejem, és a hátam is. Apropó. - nyúltam fejemhez, s tapogattam körbe - mi ez a fejemen? Elmondaná végre valaki mi a fene történt velem? 

          - Eszméletlenül feküdtél az utcán. Megvertek. Kötözködtél egy nagyobb banda atomra kigyúrt pasassal, ők meg rendesen elbántak veled. És az a lány, akit te bántottál, mellesleg itt ül kint - mutatott Niall az ajtó fele - kihívta a mentőket, ezzel megmentve a te életedet. 

          - Roberta itt van? Had beszéljek vele, kérlek! - néztem kiskutya szemekkel. 

          - Nem Harry! Ezt most nem. Pihenned kell. A csajozás most megvár. - mondta Liam, majd kiviharzott mindenki a teremből. 

Olyan fél óra elteltével (amit szunyókálással töltöttem el) belépett hozzám egy orvos. Kicsi volt, olyan középkorban lévő férfi, haja ősz volt, azonban látszott rajta a gyakorlat, hogy bizony már van tapasztalata, és jó doktor. 

          - Hogy van Harold úr? - kérdezősködött hogy létem felől. 

          - Ha azt mondom jól, akkor túzok..., azonban elviselhető.  -nevettem fel. 

          - Akkor jó. Ugyanis szépen összeverték. Hátát is alaposan megpüfölték, úgy ahogyan mindenét. Megúszta ezt az egészet pár horzsolással, karcolással, és egy kis monoklival, ami díszíti bal szeme alját. Az állapota túlélhető, nem is tartjuk bent sokáig, maximum holnap délutánig, aztán mehet is haza, a saját nyugalmába.
          - Értem, és köszönöm szépen doktor úr.
          - Igazán nincs mit. Ha elfogad tőlem egy aprócska tanácsot. -fordult vissza az ajtóból.- Eléggé idős vagyok már ahhoz, hogy értsem mi is itt az igazi baj. A nő ügyeit nem úgy kell elintézni, s elfelejteni a kapcsolatot, ha az ember leissza magát a sárga földig. Az csak ideig óráig megoldás, ámbár hosszú távon nem megoldás.
          - Köszönöm. Ígérem megfogadom tanácsát. - mosolyogtam.

Egy kicsit elszundítottam. Álmaimban minden szép volt. Körülöttem mindenki boldog volt. A nap is szépen sütött, a madarak csicseregtek. Valódi tündér mese. Isabel gyönyörű volt, mint általában mindig. Egyetlen egy dolog volt, ami nem illet bele a képbe. Isa távol volt tőlem. Egy ideig láttam, majd már az sem. Csak az árnyékát, aztán távolodott el, s már csak halvány volt. Mellettem azonban más ült. Roberta. Szorosan átölelt,  s csak suttogta. "Szeretlek.." Talán ez furcsa hasonlat, de még a szőr is felállt hátamon. Olyan rémisztő volt ez az egész, de szerencsére pár, rövid, kis képkocka volt, semmi több.

Halk, félénk kopogást fedeztem fel. Ez a fajta nekem furcsa volt. Az ismerőseim közül, általában így, ilyen finoman senki sem szokott. A szokatlan hang után, az ajtó nyitódott. Egy kis alacsony, törékeny, szőke hajú és barna szemű lány állt előttem. Hangja kis ugyanolyan törékeny, félénk, ámbár kellemes volt, fülemnek kellemes volt, olyan igazi csilingelő.

          - Bejöhetek? -szólalt meg a lány.
          - Persze gyere nyugodtan. Te vagy Roberta igaz?
          - Igen én. Nem maradok ám sokáig, csak gondoltam megnézem jól vagy-e, de már megyek is. -szabadkozott.
          - Roberta, Roberta várj! -kiabáltam utána- Gyere ülj le, beszélgessünk. Azt hiszem van miről.
          - De éppen ez az. -huppant le a tőlem távolabbi székre- ami történt megtörtént. Ezen már nem tudunk változtatni...
          - Nagyon fájt? -néztem rá szomorúan.
          - Amit te tettél velem az nem. Amit azok az izomarcúak csináltak volna velem, az már biztos. Megvédtél tőlük, amit köszönök. A te gondolatod, ugyanaz volt mint azoknak, te is megalartad tenni, akárcsak ők, de te megvédtél, de ez lett a veszted.
          - Most ezzel azt akarod mondani, hogy én téged nem...? -néztem kérdően.
          - Ha arra gondolsz, hogy megerőszakoltál-e akkor igen. Te nem. Te megvédtél, és köszönöm. Ez most nagyon önző tőlem, de köszönöm. Ha te nem vagy ott, akkor nem is tudom.... - peregtek le könnyek az arcán.

Nem erőszakoltam meg. Örültem ennek a hírnek. Talán valamelyik férfinek semmit sem jelent, ha bánt egy nőt, azonban én nem így vagyok ezzel. Lelkiismeretemről egy hatalmas kő esett le. Nem bántottam egy védtelen nőt. Nem kell szégyellnem, ha a szemébe nézek. Különben is. Nagyon szép, csinos lány. Kisugárzása elbűvölt, magával ragadott. Talán ezt a lányt, az ég küldte nekem? Talán nem is véletlen a találkozás?

Most ide is írok nektek. Kíváncsi vagyok, hogy mi újság veletek. Nem tudom ez másoknál szokás-e, de engem érdekel hogy vannak az olvasóim, talán valami bántja-e őket. (lehet ezt valaki úgy veszi, hogy semmi közöm a magánéletetekhez, de mindegy) Szóval, írjátok meg komiba, milyen volt az első hét a suliban, az osztálytársaitok milyenek, mi a hobbitok, mi a nagy célotok az életben (ha van), ha kaphatnátok három kívánságot egy tündértől, mit kívánnátok. Aki szeretné megírja, annak nagyon fogok örülni. Az új részt, mikor kiteszem, én is leírom nektek mindezt. Előre is köszönöm, és bocsánat a kérdésekért, de kíváncsi vagyok rátok! :)