40. rész: Piknik...

Sziasztok! Bocsánat, amiért ilyen későn hoztam a részt. Hálás vagyok nektek! Meghaladtam a 17.000 nézettséget! El sem hiszitek mennyire boldoggá tesz ez engem! Az előző bejegyzésre kaptam 6 megjegyzést is, ezt is köszönöm! Szeretlek titeket! Hogy ezt bebizonyítsam, készítettem nektek valamit! Hogy mi az? Háhá! Kínozlak titeket! Majd megtudjátok.... De nyugi! Nem kell sokat várni rá!
~Puszi: Ramii.

40. rész 

Az idő szalad. Három nap telt el. Három teljes, semmit sem érő nap. Ugyanennyi videóforgatásom óta, s szintén három Louis telefon hívása óta. Klipem összeállt. Profi munka. Valóban az. Ennek legalább örülhetek. (videó) Érzéseim a videón keresztül tükrözik a bennem lévő fájdalmat. Mindenki dicsérte, persze az enyém mellett Szancsuét is.

A napok csiga tempóban múltak. Minden egyes percben vártam, hogy az átkozott telefon megszólaljon, s hírt kapjak, Harry-ről. Arról a személyről, kit barátaim körében a szakítás után meg sem neveztem. Ha valamilyen formában jól esett kimondani becses nevét, csak azt mondtam...a Tudjuk ki. Igen ezt mondtam. Szégyen, de haragudtam rá, minden bizonnyal ő is rám. Úgy véltem, minél kevesebbszer ejtem ki számon, a feledés könnyebb. De nem. Mit ér a feledésbe menekülni, ha az kit szeretek..- Igen. Három nap végre rádöbbentett arra, szeretem. Mindennél jobban. - képei ott vannak polcomon, tőle kapott macikám őrzi ágyam, álmom a rossz akaróktól. Így értelme nincs. És lám. Tényleg nem volt. Egy hónapon keresztül, szenvedtem a semmiért.

Ültem egyedül a padon. Sötét kék ruhát, szintén sötétkék szandált viseltem, s a kicsit hűvös idő miatt, egy krém színű bőrdzsekit húztam magamra. Tenyereimet egymásnak helyeztem, ujjaimat összekulcsoltam, majd töredezni kezdtem azokat. Minden gondolatom egy bizonyos személy körül forgott. Barátaim elterveztek a mai napra egy kis pikniket. Nem repdestem az örömtől, de elfogadtam. Mindent elrontok... -mondogattam magamban. Piknikezni indultuk, s most is ez lett belőle, itt ülök egyedül, gyötröm magam, ahelyett, hogy végre jól érezném magam, ami most számomra lehetetlen. Telefonomért kaptam, majd szép lassan vissza húztam kezem. Ezt a mozdulatsort elismételtem vagy hússzor. A vége azonban mindig ugyanaz volt. Telefonom ugyanott maradt. Gazdátlanul lapult táskám legalján. Szörnyű úgy lefeküdni, felkelni, élni a napjaidat, hogy semmit sem tudsz arról, aki valaha sőt még mindig a szívedet lángba hozza.

~ Max ~

Az iskola szeptember 3.-án kezdődött. Új vagyok ebben a városban, iskolában. Londonból költöztem ide apukámmal. Kíváncsi voltam. Mindenhol azt híresztelik, magyar lányok a legszebbek, nincs hozzájuk hasonló. Persze. Ezt mondom mindenkinek, mert vicces, s nem szeretem kimutatni érzéseim. De más amit gondolok. Feledés reményében jöttem ebbe a városba, azt hiszem sikerült, könnyen túl tettem magam a történteken. Két hónapja vagyok túl egy csúnya szakításon. Így utólag vissza tekintve, a lány engem sosem szeretett, csupán kihasznált, én pedig voltam olyan hülye, hagytam magam, emelet megcsalt. Eléggé ismert személy a tinédzserek körében. Fiatal -nem is teljesen, én vagyok tizenhét, ő tizenhat- kora ellenére tévé műsort, s az egyik tini rádó adást közvetíti. Ha visszagondolok az együtt töltött időre, gyűlölet önt el. A miértek után futkosok, de választ sosem kapok. 

Isabel gyönyörű lány. Mikor először megláttam teljesen elvarázsolt. Ő csupán barátjának tekint, én ezen változtatni szeretnék. A kérdés: Hogyan? A témát nem hozhatom fel. Szenved. Látványosan szenved. Ő valóban szerelmes. Még mindig. Segítenem kell rajta. Egy szerelmi vallomás ebben a helyzetben, időben viszont, most mindent elronthat. Barátságomat nem kockáztatom. 

          - Leülhetek? -kérdeztem meg illően. 

          - Persze. -válaszolt monoton hangon, közben táskája után nyúlt, magához húzta, ezzel helyet adva nekem. 

          - Ne szomorkodj Isa...., Sajnálom.... -nyögtük ki egyszerre, 

Az adott helyzet még kínosabb volt mint maga a csend. Fiú vagyok, de szabályosan éreztem, ahogy arcom elvörösödik, s melegség tölti el. Ezt véltem felfedezni Isán is. Remek. Apró sóhajok hagyták el száját, mint akinek valami mondani valója van, de aztán semmi. Kellemetlen, ciki, én ezt már nem bírom.
          - De mit sajnálsz?
          - Elhívtatok ide, amit amúgy köszönök,  -nézett rám, s száján egy görbe mosoly húzódott, majd ismét bámulta a földet- ámbár semmit sem csinálok, csak itt ülök mint egy szobor, szomorúan, kedvetlenül..
          - Sápadtam... -tettem hozzá.
          - Ó igen bocsi, azt kihagytam. -ismét mosolygott egyet- Egy szóval elrontom a kilátást, és a ti hangulatotokat.
          - Hát ez valóban szörnyű. Úgyhogy most gyere -nyújtottam kezem- eszel, beszélgetünk, és minden jobb lesz, hidd el.

~ Isabel ~ 

 Lekuporodtam barátaimhoz a földre, pontosabban egy piros plédre, amivel a talaj egy részét letakarták, hogy ne legyünk piszkosak, kényelmesen érezzük magunkat, szerintem senki sem szereti, ha aprócska bogarak, hangyák szaladgálnak körülötte, megkívánva az embereknek készült finomságokat. Magam elé vettem egy pink műanyag tányért. Ez az egy ilyen színű volt, kisajátítottam magamnak. Életembe utáltam a pinket, számomra túl gyerekes. (Ebben az a vicces, mindezt gyerek fejjel gondoltam. Leszóltam saját koromat.) Visszaemlékezést nyújt arra a korra, mikor még semmi gondom nem volt azon kívül, hogy a babámra milyen ruhát aggassak. 

Szancsu készítette szendvics baromi jól nézett ki. Rá néztem a nyál, gyűlt a számba. Nem hiába. A lány tud valamit, ha már szakácsnak tanul. Csak nézegettem jobbról, balról, később megkóstoltam. Íze mennyei. Ez volt az amit, végre lenyomtam a torkomon. Ezt is nagyi tempóban.

♪♫ 

Bocsánat ez a rész, most egy kicsit..hát nem tudom milyen. Lehet valakinek nem tetszik.. .. Meg is értem. De.... most már tényleg elárulom.. Katt a linkre, és láss csodát!! Csak nektek, csak itt... csak tőlem!! Szeretlek titeket!!!! Köszönöm, hogy olvassátok a blogom!! I love you all!! xx 

http://www.youtube.com/watch?v=ZuSpYEnYkkY&feature=plcp