36.rész. Álomvilág...

Bocsánat, ez most nagyon rossz lett. A következő ígérem jobb lesz, de most valamiért nem ment az írás, jó nem mintha eddig kitűnően írtam volna, de ez most szerintem pocsék. Sajnálom.  Viszont. Van egy nagyon kedves ismerősöm, Tifani, aki szintén ír egy blogot. Nem 1D-s, hanem egy nyári történetet ír le, egy kis szerelemmel, nézzetek bele az ő blogába is.  ÉS! Oldalt szavazni ér!  ~ Tifii blogja!  

36. rész 

Vidáman, s boldogan sétáltunk a tengerparton. A forró homok égette a talpunkat. A tengervíz olykor-olykor hozzáért lábunkhoz. A szél enyhén lengedezett, így belekapott Harry göndör fürtjeibe, és játszadozott az én laza fehér ruhámmal.  Smaragdzöld szemei még szebben csillogtak, a lemenő nap fényében, mint bármikor. Karjainkat a másik derekán pihentettük. Szorosan szorítottuk egymást, nehogy valaki, vagy valami elszakítson minket.  Majd hirtelen Harry elengedett.

-                                 -   Játszunk! Kapj el! –kiabált, miközben már iramosan szedte lábait.

-                                 -    Harry várj! Lassabban. –botlottam meg.

Mikor még elkezdtük volna a játékot, egy emberi alakot öleltem, kergettem.  Ahogy közeledtem felé, egyre csak halványodni kezdett. Mire hozzá érhettem volna, már semmi sem maradt belőle, csak halvány árnyék, és a tudat, hogy ő itt volt, valóban itt volt.

A térdemre zuhantam. Kezembe fúrtam az arcom. Zokogtam. A napsütötte tengerpart is besötétedett, dörögni, villámlani kezdett, s az eső sem késlekedett.  Csattogott, durrogott, minden. Az eső így utat nyerve, még jobban immár szakadt. Az ég, ahogyan sírt, én vele együtt éreztem.  Elvesztettem Harry-t, az egyetlen olyan személyt, aki valóban boldoggá tett. Felnéztem az égre és csak ezt hajtogattam:

-                                  -   Harry! Harry! Kérlek, gyere vissza! Ne hagyj el!

Szavaimra nem sokkal később választ kaptam:

-                                -  Isabel, most nem lehet! Nyisd ki a szemed! Csak egy percre kérlek…

Hallgattam rá.  De bár ne tettem volna. Az egészet csak megálmodtam.  Minden álom volt. Lassan kezdem azt hinni, amit átéltem, az sem volt más csak álom. Az összes Harry-vel töltött idő az volt..

Valami igen csak rekedt hangot adott ki. Nem tudtam mi az, így hát kikecmeregtem ágyamból, leléptem a földre, és a papucsom helyett, egy fém tárgyra léptem. Az ébresztőórám volt az. Ez szólt oly keservesen.  Ő megpróbált engem felkelteni, megkímélni a szenvedéstől, de nem hagytam neki, még le is csaptam a földre, nem hogy hálás lettem volna neki. Megfordítottam rá néztem, negyed nyolcat mutatott. Remek… Már az első nap késsek el a suliból? Nem. Nem.  Csipkedd magad Isabel! 

Egy laza ruhába öltöztem, viszont melegen, mert az idő nem jó. Látszik, hogy itt az ősz.  És kedvenc Converse tornacipőmbe bújtam bele. Hajamat pedig befontam.  

Elkezdődött az iskola, megérkeztek a monoton hétköznapok. nagyon utáltam ezeket. Nem történik semmi, minden nap ugyanaz. (Felkelni, iskolába menni, hazamenni, leckét írni, tanulni, lefürödni, ágyba bújni.., majd másnap ugyanez.) Viszont, ha az egyik felét nézem, valóban unalmas, de alkalmas időszak arra, hogy feledni tudjak, ami nekem most nagyon jó lenne, mert így csak szenvedek. Érettségi előtt, pedig nem feltétlen, hogy az a legjobb idő töltés, hogy a szerelem okozta sebeimet nyalogassam. 

Beértem a suliba. Mindenki lázban volt. Felértem a gimisek szintjére, ott viszont ennek az ellenkezője. 

Elkezdődik az utolsó tanév... elkezdődik... -sóhajtozták. 

Bementem az osztályba, helyet foglaltam kedves padtársam mellett, és addig így maradtam, amíg ki nem csengettek a negyedik óráról. Legszívesebben haza indultam volna, de az igazgató, még valami rendkívüli bejelenteni valót hátra hagyott az évnyitón, és ezt okvetlenül megkellet osztania. Így hát a gimisek összegyűltek az aulában, ahol vártuk az a Nagy Hírt. 

Mire tippeltek? Mi lesz a Nagy Hír?