33. rész: Mindennek vége.*

Sziasztok! Meghoztam az új részt. Ez most nem lett olyan jó, viszont, megpróbáltam leírni, mind a két szemszögből, hogy az adott időpontban mit is érezhettek, s mire gondolhattak. Nem tudom, sikerült-e, majd írjátok meg komiba. Ez egy aprócskán "depis" rész, de nyugi, lesz itt még öröm, és vidámság, csak nem tudni tartós is lesz-e. Ezzel nem sokat, de valamennyit elárultam a következő részekből. Jó olvasást! ~.xoxo

33. rész

Harry

„Álmomból a telefonom csörgésére keltem fel. Mikor ránéztem a kijelzőre szívem hevesen dobogni kezdett, aztán beleszóltam”:

          -          Helló Isabel!

-          Sziia, Harry. Tudod azért hívlak, csak érdeklődöm, mi újság veled? – Isa hangján éreztem a remegést, mikor beszélni kezdett.

-          Semmi érdekes. Csak egy kicsit fáradt vagyok, tudod a turné meg a többi..

-          Igen értem. És beteg sem vagy?  

-          De igen. Sajnos. Elka… -nem hagyta, hogy befejezzem mondatomat, szavamba vágott.

-          Jézusom, de mi-mi baj? Mi történt veled?  - aggodalmaskodott. 

-          Nyugi, semmi érdekes. Csak egy kis ártatlan megfázás, de túlélem, hidd el. Mire jössz, arra már teljesen egészséges leszek, és minden ugyanolyan lesz, mint régen.  

-          Hát az jó, de tudod… szóval arról lenne szó, hogy…. én nem.....

-          Te nem? Mit nem? Már nem szeretsz?

-          Nem arról van, szó, hogy nem szeretlek. Csak én.. nem..

-          Isabel nyögd már ki, kérlek! – emeltem fel kissé a hangom.

-          Nem költözöm vissza Londonba. Nem folytatom ott a sulit, itthon maradok. 

Amint ezt a mondatot meghallottam, olyant éreztem, mint akinek egy tőr átdöfte a szívét.  Nem jön már vissza hozzám.  Itt hagyott. De miéért? 

-          De miért nem? Isabel kérlek, ne csináld ezt velem. Nagyon szeretlek.  Nem hagyhatsz itt egyedül.  Szükségem van rád.

-          Harry tudom. Én is nagyon szeretlek, de meg kell értened. Nekem az túlkomplikált lenne. Itthon már ismerek mindenkit, a tanárokat, diákokat, az iskolát. Erre az utolsó évemre így már nem kell alkalmazkodnom megint máshoz, és fojtathatom ugyanott, ugyanúgy az életem, ahogy abbahagytam.  –hangja egy kissé hivatalossá vált, szinte rá sem ismertem. Semmiféle érzést sem lehetett leszűrni belőle.  

-          Megértem, ha nem szeretnél távkapcsolatot, és várni a következő nyarat, mikor esetleg találkozhatnánk, így arra sem kötelezhetlek, hogy velem maradj.  –folytatta.

-          Te most szakítani szeretnél? Hát jól van. Ha te ilyen könnyen feladod. Akkor tudod mit. Isabel Green, mostantól, ne keress. Felejtsük el egymást, élj boldogan, ott folytatod, az életed ahol csak szeretnéd.

-          De Harry, én…. 

Még halottam pár szót, de nem törődtem vele. Kinyomtam a telefonom, és a dühtől a földre vágtam.  Mindennek én vagyok az oka. Ha nem hagyom ott Magyarországon, vagy ha kicsit lecsitítom a veszekedést, meg tudunk beszélni mindent. De nem, én erre sem voltam képes. Még ha ott ugyanezt mondta volna, akkor is el tudtunk volna búcsúzni. De így mi az utolsó élményem vele? Egy veszekedés, a fáradtságnak köszönhetően. És nem egy csók, vagy ölelés, ami talán hosszú távon nem, de az adott pillanatban, nagyon jó ajándék.  Nem tudom elképzelni nélküle a napjaimat. Olyan jó volt vele, annyi mindent átéltünk már, és most vége, elhagy…

Isabel

-      Helló Isabel!  -szólt bele Harry a telefonba.

-      Sziia, Harry. Tudod azért hívlak, csak érdeklődöm, mi újság veled? –hangom remegett. Féltem vele beszélni, ami eléggé érezhető is volt.

-      Semmi érdekes. Csak egy kicsit fáradt vagyok, tudod a turné meg a többi..

-      Igen értem. És beteg sem vagy?  - érdeklődtem, hátha rá jövök, miért is történik velem ez az egész.

-      De igen. Sajnos. Elka…

 -     Jézusom, de mi-mi baj? Mi történt veled?  - vágtam a szavába.

-      Nyugi, semmi érdekes. Csak egy kis ártatlan megfázás, de túlélem, hidd el. Mire jössz, arra már teljesen egészséges leszek, és minden ugyanolyan lesz, mint régen.  –ettől tartottam.  Tudtam, hogy fel fogja hozni a témát. Éreztem…

-      Hát az jó, de tudod… szóval arról lenne szó, hogy… én nem…

-      Te nem? Mit nem? Már nem szeretsz?  - kérdezte.

-      Nem arról van, szó, hogy nem szeretlek. Csak én… nem…

-      Isabel nyögd már ki, kérlek! – emelte fel  Harry a hangját.

Mikor elkezdtük a telefonbeszélgetést, még nem tudtam elmondjam, vagy ne.  Végül, mire erre a pontra ért szócserénk, jónak láttamközölni. Most már biztos vagyok benne, hogy vár, és ne a reptéren döbbenjen rá, hogy még sem mentem vissza.

-      Nem költözöm vissza Londonba. Nem folytatom ott a sulit, itthon maradok. 

-      De miért nem? Isabel kérlek, ne csináld ezt velem. Nagyon szeretlek.  Nem hagyhatsz itt egyedül.  Szükségem van rád.

Pontosan ettől tartottam. Hiszen én is szeretem, szint úgy szükségem van rá, de a fenébe is. Valamiért nem tudom miért, de azt érzem, ezt kell csinálnom.  Meg kell vele értetnem, hogy nekem így lesz jó, és remélem neki is, de abban bízom, hogy nem fog egy libának tartani, aki csak kihasználta őt, mint szupersztárt.  Nagy levegőt vettem, és..

-      Harry tudom. Én is nagyon szeretlek, de meg kell értened. Nekem az túlkomplikált lenne. Itthon már ismerek mindenkit, a tanárokat, diákokat, az iskolát. Erre az utolsó évemre így már nem kell alkalmazkodnom megint máshoz, és fojtathatom ugyanott, ugyanúgy az életem, ahogy abbahagytam.  –a hangnemet hivatalossá váltottam, és igyekeztem, arra, ne vegye észre, hogy szívem majd szakad, mert különben sírás lesz a vége, és már elegem van.  

-      Megértem, ha nem szeretnél távkapcsolatot, és várni a következő nyarat, mikor esetleg találkozhatnánk, így arra sem kötelezhetlek, hogy velem maradj.  –folytattam.

-      Te most szakítani szeretnél? Hát jól van. Ha te ilyen könnyen feladod. Akkor tudod mit. Isabel Green, mostantól, ne keress. Felejtsük el egymást,  élj boldogan, ott folytatod, az életed ahol csak szeretnéd.  –reagált.

-      De Harry, én nem azt mondtam, hogy szakítsunk, csak…  

Minek is folytattam volna a mondatot. Harry kinyomta. Meg sem hallgatott. Kinyomta. Ennyi volt. Ezzel véget ért minden? Egy telefonhívással mindennek vége…?  Én és az átkozott ötleteim. Tudom, hogy mindenképpen, el kellett volna mondanom, de ez így nem jó… Azt is tudtam, (persze titokban reméltem nem) így fog történni, de pont így? Elvettem a telefont fülemtől, szépen lassan letettem, majd elkezdődött az, amitől féltem. Arcomat könnyek mosták. Úgy peregtek le a könnycseppek, mint mikor nyáron a derült égből, jön egy kis zápor.

Komikkal, most se spóroljatok, ugyanis kíváncsi vagyok, hogy tetszett a rész. Ramii. :)