23.rész: Travel...

Bocsánat, hogy ilyen sokára hoztam új részt, de családi problémák akadtak. A blogom elnyerte végleges kinézetét, remélem mindenkinek tetszik! :) Ezt a rész : Szandinak Küldöm! ^^ <3 Remélem tetszeni fog mindenkinek! Jó olvasást! :)

23. rész 

Reggel a négy srác keltett minket, mert egy kicsit elaludtunk. Az ébresztést, valahogy így kell elképzelni:  http://www.youtube.com/watch?v=nSdDctdhIsI
Ennek köszönhetően sietnünk kellett a reptérre, ha nem akartuk lekésni a gépet. A nagy rohanásban nem volt időm válogatni, ezért olyan ruhát kaptam magamra, ami felül volt a bőröndömbe, és mindenhez a kedvenc Converse tornacipőmbe bújtam bele. Sminkelésre nem volt időm, hiszen már így is sürgettek, szó szerint ott toporzékoltak az ajtóban, hogy siessünk már. Kiléptem a fürdőszobából, a macikámat amit az első randira kaptam még gyorsan beledobtam a bőröndbe. Szemem összeakadt Harry szempárjával. 

                -Manókám! Te még smink nélkül is gyönyörű vagy! -ez volt az, amit még soha egy fiú sem mondott nekem, és valamiért elhittem neki, na meg persze, csak nem mondja ha nem igaz. 

A reptért rajongók és fotósok lepték el. Bár nagy nehezen, de mégis sikerült átvergődnünk. A recepciónál elvették az útleveleinket, és mentünk tovább. A csomagjaink már a futószalagon gördültek. Talán örülnöm kéne, amiért végre láthatom apukámat. De ugyanakkor szomorú vagyok. Valami furcsa érzésem van, de nem tudom mihez kötni. A biztonsági kapunál becsekkolták a repülőjegyeinket, és már fent is voltunk a gépen. A kapitány bejelentette, hogy készen állunk a felszállásra. 

Úgy szállt a repülő, akár egy madár. A felhők között repkedtünk. Olyan volt, mintha egy tejszínhabbal teli tálba ugrottam volna bele. Csodálatos volt. London zsúfolt és zajos utcáit, csak térkép szerűen lehetett látni. Minden nagyon apró volt, csak a nagyobb gyárakat, s üzemet észleltem. Eszembe jutott az első repülés emléke. Erre a sok szépre akkor nem figyeltem fel, mert könnyeim miatt semmit nem láttam.



A körülbelül másfél órás út után megérkeztünk. A mi repülőterünket szerencsére nem lepték el a rajongók.... nem lepték volna el, ha a fiúk nem írják ki Twitterre, hogy :

@Louis_Tomlinson : Go Hungary! :) 

Volt osztálytársaim, más sulis társaim, és vad idegen emberek/rajongók álltak és vártak. Mikor észrevettek minket sikítozni és szaladni kezdtek. Odafutottak körbe álltak minket, mi meg szépen mosolyogtunk. Harry átkarolt és magához húzott. Fülembe súgta: 

-Én annyira szeretem a rajongóinkat, de mi jó abban, ha idejönnek és az arcomba sikítanak?

Én erre semmit nem mondtam, csak felnevettem. 

A fiúk menedzserének autójába/ kisbuszába beültünk. Elnavigáltam a mamikám házához, közben néztem a rég nem látott kis városom. A menedzserük ragaszkodott hozzá, hogy szállodában aludjanak a srácok, mert nem szeretné, ha a terhünkre lennének, és így én is tudok édesapámmal beszélni nyugodtan. Végül is igaza volt.  

-Megérkeztünk! -kiáltottam fel. 

Azonnal kipattantam, kipattantunk az autóból, és már igyekeztem is az ajtóhoz, de bejutni nem sikerült. 

-Isabel! És mi lesz ha apukád nem fog bírni? Vagy ha elküld, mert..mert....! És ha...

          -Jaj ne butáskodj már! Nálad kedvesebb és helyesebb pasit nem ismerek! Téged ki ne szeretne?  És hidd el nekem! Apukám nem Harry hússal él. -nevettem.  

          -Nem? Biztos? Akkor jó! Ez most megnyugtatott. -kuncogott ő is. 



Egyik kezemmel megfogtam Harry kezét, a másikkal a kilincset, majd nyomtam lefelé, hogy betudjunk jutni a házba. 

-Szia Apa! Megjöttünk! 

Ott álltam én elől és a négy fiú mögöttem, plusz a menedzser. 

Halk lépteket hallottunk. Apukámat megláttam, és egyből a nyakába ugrottam. Ölelgetett, sőt még fel is kapott.