19.rész: Kiss in the rain (Az igazi!!!!)

Itt van a normális 19.rész! Bocsánat, de a többi lemaradt tegnap! Elnézést. xx

19. rész 

Végre hazamehetek ebből a kórteremből. Még sosem voltam kórházban, kivéve mikor megszülettem.A fejemen lévő seb is szépen gyógyult, már tapasz sem kellett. Megkaptam a zárójelentésem. Harry is már ott volt értem.

             -Szia kicsim! Indulhatunk? –rontott be a szobába.

             -Hát persze! Én ezt már nem bírom, a kórház nem nekem való.

             -Akkor induljunk! –felkapta a táskám, és az ajtó felé vettük az irányt, de a másik kezét, pedig az én kezem foglalta le.

Trappolást hallottunk. Éppen fordultuk volna a másik folyosóra, de négyen nekünk jöttek, majd azzal a lendülettel, amivel futottak, sodortak bennünket is, így végül megint ugyanott kötöttünk ki. Ugyanott abban az undorító szobában, pedig azt hittem nem térek ide vissza többet.

             -Ti meg mi a fenét csináltok?  -kérdezte Harry dühösen.

             -Hát nagyon nagy gáz van. –vágott rá Niall.

             -Ott álltunk kint az előtérben. Az ajtón fotósok, és sikítozó rajongók jöttek be. Azért ez mégis csak kórház, ezért inkább elfutottunk, nehogy baj legyen. –ismertette a helyzetet Louis.

Akkor most mit csináljunk? Hogy rázzuk le őket?  -ezek a kérdések motoszkáltak mindenkiben.

Nem telt bele pár perc, jött egy nővér. Ő segített nekünk kijutni a kórházból, persze nem ingyen…………Na jó csak autógrammot kért cserébe. A fiúk gyorsan aláfirkantgatták a papírt, és már meg is szöktünk. Kocsikázás alatt gyorsan eltelt az idő. Gyorsan ott voltunk a házunknál. A fiúk győzködtek, hogy hozzájuk menjek inkább, de az én drága makacs fejem! Pedig jobban jártam volna, ha hallgatok rájuk.

Indultam az ajtóhoz, Harry jött velem, a többiek kint maradtak. Beléptünk az ajtón. A konyha felé indultunk. Anyám ott szerelmeskedett egy idegen férfivel.

             -Anya! Te mit csinálsz? Ki ez az ember? És hol van apa?

             -Szia kislányom! Hát, öhm……izé…

             -Anya! –kiabáltam rá.

             -Apád visszament Magyarországra..

             -Hogy mi? Mégis miért?

             -Majd elmondom kicsikém! Most mennünk kell Jack, ugye?

             -Az téged nem érdekel, hogy kórházban voltam? Mondjuk igaz, ahogy elnézem nagyon elvoltál foglalva, és nem is hiányoztam… -gúnyolódtam.

             -Hogy kórházban? Mi-Miért? –rohant oda hozzám.

             -Mindegy! Hagyjuk! Legyél boldog! Tönkreteszel mindent!!!! –felmentem a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót.

Most komolyan miért? Apukám visszament Budapestre, anyám közben meg csalja! Kész röhej! Miért velem történnek ezek a dolgok? Elég volt nekem a nagyikám halála, hogy elvesztettem az egyik olyan személyt aki legalább szeretett és törődött velem.  Elhatároztam, hogy most bármi lesz, felhívom apát… addig csörgetem amíg nem veszi fel!

A telefon kicsöng, ez már jó jel! …

             -Szia Apa! –szóltam bele boldogan, de apa hangjáról ez nem vehető le.

             -Szia Kicsikém!

             -Apa miért mentél vissza? Miért hagytál itt? Mikor jössz vissza?

             -Csak lassan-lassan. Egyszerre csak egy kérdést.

             -Bocsánat, csak most jöttem haza a kórházból, anya meg itt…….. áá mindegy. (azért nem akartam olyan bunkó lenni, lehet, hogy tudja, de attól félek, hogy így nem jön vissza.)

             -Kórházban voltál? Miért?

             -Mindegy mindegy! Inkább válaszolj a kérdéseimre!

             -Ez nem olyan egyszerű. Tudod anyáddal már egy jó ideje nem igazán fényes a kapcsolatunk. Nagyon sokat veszekedtünk mostanság. Ezzel még semmi gond, hiszen másokkal is előfordul. Elmondom, mert bízom benned, de kérlek ettől, még ne nézz anyádra másképp, megcsalt az egyik munkatársával.  Elegem lett mindenből, mikor rajta kaptam őket. Összecsomagoltam és hazajöttem Budapestre. A mama lakásában lakom, költözésünk óta sem tudták eladni, úgyhogy most nagyon jó nekem.

             -De mikor jössz vissza?

             -Soha!

             -Tessék? Ezt nem teheted meg velem.

             -Isabel drágám! Anyád és én…… elválunk.

             -Apa ne! Kérlek, beszéljétek meg!  -sírtam a telefonba.

             -Ezt már nem lehet megbeszélni. Már nem érzem azt anyád iránt, amit akkor éreztem, amikor elvettem feleségül. Nagyon sokat kellett benne csalódnom.. –halottam, hogy ő is sír már, ezért inkább kinyomta a telefont.

Telefonomat a földre csaptam, az darabokban szétesett. Zokogtam, úgy ahogy csak tudtam. Földre rogytam. Ott ültem a szoba közepén. Egész végig az az egy szó járt a fejemben, amit apa mondott. Egyre csak hangosodott, és hangosodott: „SOHA”

Mindenért az én „drága” anyukám a hibás! Mindenért! Mikor összeházasodtak, akkor sem szerette igazán apukámat, de azt hittem ez idő közben megváltozott. Hogy tényleg megszerette. De igaz: „A vér nem válik vízzé.”

Agyjárásomat Harry zavarta meg. Halkan kopogott. Odafutott hozzám, és leült mellém a földre. Szorosan magához húzott, és csitítgatott. Viszont öleltem, és csak szorítottam magamhoz. Most perpillanat  ez esett jól a legjobban, tudni, hogy van valaki aki mellettem áll a bajban, és szeret. Karjaiban egy kicsit megnyugodtam. Elmondtam neki, hogy mi a baj. Megegyeztünk, hogy akkor inkább menjek el hozzájuk. Habozás nélkül beleegyeztem, hiszen semmi kedvem nem volt itthon maradni és várni az anyukámat.

Harry-vel egész este beszélgettünk. Csak feküdtünk az ágyon és trécseltünk.  Hajnali kettőig fent voltunk. Mesélt nekem családjáról, gyermekkoráról, régi bandájáról.

Másnap reggel finom illatra és madarak csicsergésére ébredtem. Az ablak nyitva volt. Londoni időhöz képest elég jó idő volt. Harry-vel elterveztük, hogy ma nem itthon reggelizünk, utána meg sétálunk egyet. Ez így is lett. Elkészülődtünk, majd elindultunk Harry autójával.

Az étteremben egy asztal tele volt finomabbnál finomabb ételekkel. Volt ott croisant, pogácsa, sonka, sajt, tojás, ami az angol reggeli elengedhetetlen étele. Mind ehhez lehetett inni kávét, vagy teát, esetleg kakaót. Én croisant ettem és tejeskávét ittam, míg Harry a kakaó mellett döntött.

A járdán andalogtunk, kézen fogva. Az idő csodálatos volt. Egy fehér csőtop volt rajtam felül, így vállamat sütötte a meleg nap sugara. Néha-néha a szellő suhintott egyet-kettőt, olyankor játszadozott begöndörített tincseimmel.

             -Harry! Isabel! Sziasztok! –kiabált utánunk egy ismerős női hang.

Lassan megfordultunk a hang irányába. 

             -Jaj hát sziasztok! Isabel drágám minden rendben van? Jobban van a fejed? –kérdezte nyájasan Caroline.

             -Caroline nem kell ez a színjáték! Tudom, hogy te voltál az, aki miatt Isabel kórházban volt.  –nézett mogorván Harry.

             -Tessék? Ilyet képzelsz rólam? –tetette az ártatlan.

             -Ne is törd magad. Nem hiszek neked!

             -Hát de nem én voltam! Biztos nagyon beütötte a fejét a kis barátnőd, azért hallucinál.

Harry rendesen leteremtette, én csak néztem. Mielőtt reagálni tudott volna, szépen otthagytuk.

Egy parkban sétálgattunk. Én elámultam szépségében. Illatos, színes virágok. A park csak úgy nyüzsgött. Harry azt mondta mindjárt jön, én addig leültem egy fa alá. Elgondolkodtam a családi problémákról, a szerelemről.. Odafutott hozzám egy kislány, és a kezembe nyomott egy papírt.

                      „Ha meg akarsz találni, kövesd az utasításokat! Menj el a tóhoz, ott lesz egy pad. Ott megtalálod a következő papírt! xx ”

Elmentem a padhoz, ahogy írta.  Könnyen felismertem a sok közül, mert egy szivecskés lufi rá  volt kötve. A pad támláján ott volt a következő.

             „Most menj végig a tulipános fák során! .xx”

Minden fán volt egy kedves üzenet, vagy csak valami rajz. Az utolsón ez állt.

             „Menj fel a lépcsőn, és nyugi, már csak egy van hátra! .xx”

Ahogy felértem, velem szemben volt egy fal.  A falra ez volt írva.

             „Gyere át a fal túloldalára! .xx”

Le volt terítve egy piros és fehér kockás pléd. Azon ült Harry, és egy kosár volt mellette.

             -Manókám gondoltam megéheztél.

             -Hát egy picikét, de most nem kívánok semmi normális kaját.

             -Akkor jó, mert én sem.

Kipakolt a kosárkából. Volt abba gumicukor, csoki, eper, magyarul csupa édesség. Majd el felejtettem. A fal mögött mintha valami álom világ lenne. Egy üres virágos, füves terület volt, és mi annak a közepén ültünk. A nasizás után elfeküdtünk a pléden.

             -Nézd az a felhő, olyan mint egy szív! –mondtam Harry-nek.

             -Nézd csak. - közelebb kúszott. - az meg olyan mint egy sárkány, aki éppen almát eszik.

             -Hol van ott az alma?

             -Hát nem látod? –elszomorodott.

             -Nem.

             -Lehet, hogy már megette! –nevetett.

             -Jaj olyan izé vagy!  -durcáztam.

             -Mizé? –hajolt fölém.

             -Olyan kis okos.

Száját számra tapasztotta, vad csókolózásba kezdtünk. Most senki nem ronthatta el ezt a pillanatot! Senki..

             -Mennünk kéne! –ült fel Harry.

             -Hát menjünk.

Belepakoltunk a kosárkába és már úton is voltunk. Az idő kissé borongóssá vált. Pár perc alatt az ég besötétedett. Egyet-egyet dörrent, olyankor Harryhez még szorosabban hozzá bújtam, néha fel is ugrottam, amin ő nagyon jót szórakozott. Egy esőcsepp folyt le karomon.

             -Futunk? –néztem Harry-re.

             -Fussunk…- nevetett.

             -Várj! –kiabált pár perc múlva.

A kosárkát letette a földre. Szorosan magához húzott, ás átkarolt. Szája az enyémhez ért, és a nyelveink már táncba is kezdtek. Ott voltunk a tó közelében a park közepén a zuhogó esőben. Míg mások rohangáltak, mi nyugodtan mit sem törődve, csókolóztunk. Kezemet a hajába túrtam, és göndör fürtjeivel játszadoztam, az ő keze, pedig az én hátamat simogatták. Ez volt az eddigi legjobb és legfelejthetetlenebb csókom és egész napom vele.