18.rész: Kórházban(Rém álom)....

Meghoztam az új részt. Sokan panaszkodtatok, hogy az ezelőtti rövid lett, úgyhogy most egy kicsit igyekeztem hosszabbat írni. Megígérem, hogy már nem nagyon változtatom az oldal kinézetét, de véletlenül ezelőtt elállítottam, de már újra minden okés. Most itt a rész, jó olvasást. xx

18. rész

Reggel mikor felkeltem Harry már nem volt ott velem. Elkellet mennie a Tv-s fellépésre és az utána következő interjúra. A kórházban nagyon lassan telik az idő. Délelőtt nagyon unatkoztam. Nem történt semmi érdekes, a nővér bejött egyszer-kétszer leellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Olyan dél körül behozták az ebédet, de semmi étvágyam nem volt, végül muszáj volt letuszkolnom, mert nem akartam infúziót kapni.  Ebéd után aludni szerettem volna, de nem sikerült, mert az ajtó nyikorgása megzavart. Magas, vékony, barna hajú és szemű fiú lépett be a kórterembe. 

            -Szia Bence! -mondtam meglepődve.

            -Szia! -ült le az ágyam mellett lévő székre. 

            -Jól vagy? Nincs szükséged valamire? -aggodalmaskodott. 

            -Köszi minden rendben. 

            -Na az jó. És mikor mehetsz haza?

            -Ha minden jól megy, akkor már holnap. 

            -Isabel! .... (Jaj ne. Tudtam, hogy még beszélni fog velem, de már itt sem hagy békén?) Szeretlek! Kérlek bocsáss meg nekem, de ezt érzem. Újra veled akarok lenni...

            -Nem Bence! Nem lehet! Értsd meg! Én már nem megyek vissza Magyarországra, itt fogok élni Londonban...

            -De én most egy hónapig itt leszek! -vágott rá Bence.

            -De értsd meg, hogy nem! Én most boldog vagyok Harry-vel, szeretem! Jobban, mint bárkit valaha. És itt leszel egy hónapig? Utána mi lesz?

Az ajtó újra nyílt, most az én pici szerelmem jött be rajta... 

            -Szia Manókám! -a kezében rózsa volt. Oda jött és megcsókolt. 

            -Minden rendben? -kérdezte. 

            -Igen azt hiszem, bár délelőtt eléggé magányos voltam. -mosolyogtam rá. 

             -Te ki vagy? -nézett Harry az ágyam mellett ülő fiúra. 

             -Bence vagyok..

             -Oh.. -Harry szájából csak ennyi csúszott ki, majd rám nézett.  

A kórteremben kínos csend uralkodott. Már vágytam Harry-re, de ezt Bence megzavarta. Kis idő után végül elment. Végre együtt lehettem Harry-vel. Csak ő és én.. 

             -Milyen volt a fellépés és az interjú? 

             -Jó volt, de végig rád gondoltam. Amúgy mit akart itt az a Bence? 

             -Csak a szokásosat. -nevettem fel. 

Harry egy kicsit dühös volt,(ami persze érthető)  amiért folyton zaklat engem. 

Annyira szerettem vele lenni. Ilyenkor mintha más ember lennék. Felszabadult és boldog vagyok. Ismét mellettem feküdt. Kicsit fáradt volt szegénykém, ezért aludt egy picit. Elkellet mennem mosdóba. Mikor mentem vissza Harry nagyon édesen aludt, én is visszabújtam mellé, ő pedig szorosan magához húzott. Ez a kórházi ágy amúgy  kényelmetlen és rossz, de hogy Harry-vel voltam párpillanat alatt elaludtam. Az álmok világában kalandoztam. 

Ne, ne…..kérlek ne bánts!  Hagyj békén! Kérlek könyörgöm!!! …   -ordítottam kétségbeesetten az álmomban szereplő színésznek. 

           -Isabel kicsim! -keltegetett Harry.

           -Mi..mi..mi az? -ültem fel riadtan. 

           -Miért kiabáltál? És kivel? 

           -Kiabáltam? 

           -Igen! Úgy megijedtem, majdnem leestem az ágyról! Valakinek mondtad, hogy ne bántson, és hagyjon békén. 

            -Ja az. Nem lényeges, csak egy rémálom volt, de tényleg  nem lényeg. 

            -Nem úgy hangzott, mint ami nem lényeg. 

            -Nyugi, tényleg csak egy hülyeség! -nyomtam egy puszit homlokára. 

Hogy a fenébe mondtam volna el, jobban mondva mit, mikor é sem láttam, hogy ki az az ember. Nem tudtam nő vagy férfi. Csak egy fekete ruhás személy volt, és a fejét sem láttam. 

A gondolat menetem végén összeakadt szemem Harry aggódó szempárjával. Jobbnak láttam, ha mégis beavattam sötét álmomba, mert addig úgy sem nyugszik meg, s talán így jobb is. Kicsit furcsa volt számára ez az álom. Hát még nekem.. Nem értette ő sem és én sem... Nem is nagyon érdekelt. Inkább foglalkoztam Harry-vel, hiszen minden vele töltött perc vagy óra kincseket ér. 

Közeledett az este. Harry elment. Ma nem alszik velem. Levették rólam azt a nagy fejkötést, így csak egy kis tapaszom volt már. Holnap mehetek haza. Mivel egyedül voltam, egy kicsit elmélyedtem a történtekben. Megpróbáltam felhívni szüleimet telefonon, de mindez sikertelen volt. Sírni kezdtem. Már késő este volt. Így elszaladt az idő. Én csak sírtam és sírtam. Bántott, hogy a szüleimet ennyire nem érdekli, hogy mi van velem. nem hiszem, hogy egy ott egy üres szoba, semmi változás nincs benne, ők meg nem veszik észre. Borzasztó komolyan. Kiskoromtól fogva ez van. Míg a nagyim élt ő vigyázott rám, (ő volt az egyedüli aki igazán szeretett a családból) utána pedig nevelőnő, mert anyáéknak mindig sok dolguk volt. Bezzeg más családoknak, mindig mi voltunk az áldott család.. 

Mikor egy kicsit megnyugodtam megint telefonáltam. 

           -Szia kislányom! -szólt bele anya.

           -Szia anya. Mondanom kell valamit. 

           -Jaj drágám majd otthon, én most nem érek rá.. -közben fura hangokat halottam. 

            -De itt vagyok a kórházban... -mire ezt kimondtam, anya már rég letette a telefont. 

Telefonomat a falhoz csaptam, csak úgy csattant, szét is esett. A nővér azonnal rohant, hogy mi volt ez a hangzavar. Ingerülten kiparancsoltam a szobából. Ismét zokogni kezdtem. Keservesen sírtam. Gyűlölöm őket... Szemem már nagyon piros volt. A kimerültség végül álomba bódított. 

HA NEM LENNE NAGY KÉRÉS,  MOST VAN 5 RENDSZERES OLVASÓM! HA MEGLESZ A 7  RENDSZERES OLVASÓ, AKKOR HOZOM A KÖVIT! REMÉLEM EZ NEM NAGY KÉRÉS! :) xx