32. rész: Hívjam, vagy ne hívjam?

Sziasztok! Hoztam új részt, remélem tetszik! Ehhez a részhez köszönöm a segítséget Petrának!♥ Ha nem lenne  nagy kérés, írjatok komit, jót, vagy rosszat, hiszen igazából a rossz kommentekből tanulok, és tudom mit kell javítanom. ~xoxo.

32. rész

Totális hülyének érzem magam. Ráadásul kellemetlen a szituáció. Ma mindenhol csak Őt láttam. Valamiért üldöz, valamiért követ. Ennyire hiányozna nekem, hogy már az ábrándozásba menekülök? Talán valami baj történt? Nem tudom.. Semmit sem tudok. Felhívnám őt, de nem merem. Hogy közöljem vele, hogy nem megyek vissza, s mit mondjak miért nem? Jóformán még én sem tudom, igazán mit miért csinálok, de valamiért azt érzem, nem kell visszamennem.  Ő pedig vár rám. Ha vár..

Eszternek telefonáltam, hogy jöjjön el értem. A többiektől elköszöntem, majd elindultam a kijárathoz. A célom már csak az volt, hogy ne ütközzek több Harry Styles-ba, és semmiféle más akadályba. Haza szeretnék már érni ebből az őrületből. Az embernek néhanapján olyan érzése van, jobb lett volna, ha az adott nap, fel sem kel, na az én mai napom pontosan ugyanilyen.  A kijáratnál ott volt az a srác, akit én jó alaposan félrenéztem. Az amúgy is hatalmas szemeim kigúvadtak és egy pillanatra meg is torpantam.  Ő viszonozta szemkontaktusomat. Kezem-lábam remegett, nagyon cikis volt a helyzet. Ez a srác, akit én magamban elneveztem „Szépfiúnak” barna göndör hajú és szint úgy, mint nekem neki is óriási szemei voltak, csak neki kék, ami különössé tette őt. Jó alaposan kielemeztem. Szemem sarkában láttam, amint Eszti autója leparkol.  A kocsiig meg sem álltam.

-          Szia Kicsilány! Na, hogy tetszett? –vetett rám néhány pillantást- Hát veled mi történt? Miért vagy ilyen szomorú?

 -          Jó volt,…, Nagyon jó volt. –közöltem halkan, elcsukló hangon. Mintha nem is emberrel beszélnék, hiszen az autó ablakán néztem kifelé, ahol láttam visszatükröződő arcomat, és viccen kívül olyan volt, mint aki kísértetet látott.

 Nem voltam beszédes kedvemben, „anyukám” is kapcsolt erre, így a beszélgetést, most hanyagoltuk. Haza értünk, nekem az volt az első, hogy felfutottam a szobámba, és egyből az ágyamba zuhantam, akárcsak egy landoló repülő.  Sok idő után kezembe fogtam laptopom. Úgy gondoltam, mindenképpen tisztáznom kéne, miért is történik velem mindez, és ha valami történt volna Harry-vel, vagy a bandával, arról lenne hír. Twittert és Facebook-ot is átnyomozva semmire sem jutottam. Nem tudtam meg semmit, viszont üzenetek zöme érkezett a számomra mindkét közösségi oldal javáról. Ismerősök, és idegenek egyaránt írtak.  Volt, aki gratulált; volt, aki gyűlölködését írta le nekem; de olyant is olvastam, aki csak szimplán kíváncsi volt, és átlagos üzenetet írt.

 Mivel semmit sem találtam, és már az idő is későre járt, elmentem zuhanyozni.  Beléptem a zuhanyzóba, elindítottam a csapot. Olyan megnyugtató érzés volt, amint a fejem búbjától a lábam ujjáig folyik le a víz. Gyorsan kész voltam, hajamat és testemet bebugyoláltam egy-egy törölközővel.

Leültem ágyam sarkára és gondolkodtam.  „Isabel! Isabel! Most mit csináljak? Hívjam, vagy ne hívjam? Ha felhívom, hogy mondjam meg, neki hiába vár rám? De az meg olyan gázos ha interneten írok neki..! Jaj mi legyen..”

A fejem zakatolt, mint egy száguldó gyors vonat. Nem tudtam mi lenne a helyes. Az életben csak a hibákat halmozzuk, úgy gondoltam még egy már meg sem kottyan. Hiába nem megyek vissza, nem látom többet, de nekem tudnom kell, miért van ez az egész. Vívódtam magammal, féltem mi lesz, és izgultam.

Kezem végül felkapta a telefont, nagy bátorságot merítettem magamból, és fehér iPhone-on pötyögni kezdtem a számot. Még egy kicsit néztem a készülék kijelzőjét, nagyot nyeltem és végül hívtam.  A telefon kicsöngött.  Még mindig csak kicsöng….

Harry

Nem tudtam elbúcsúzni Isabeltől, csak levélben. Gondolom rosszul esett neki, hiszen nem is keresett az óta, nem is érdeklődött irántam. Abban a helyzetben nem tehettem mást. Összekaptunk egy kicsit, egy oltári nagy butaságon. Mindketten hibásak voltunk. Lehet, hogy fáradt voltam, de az nem megoldás, hogy ordibáljak, azzal a lánnyal, akit szeretek, és mellettem áll. Viszont már elegem lett a féltékenységi jelenetből amit Isa rendezett. Mérges lettem, s ennek következtében olyanokat mondtam.. mondtunk.. amit nem gondoltunk komolyan, de abban a pillanatban ezeket ki kellett adni magunkból.  Nem tudtam vele közölni, a távozásunkat országából, pedig az volt a tervem, hogy a szállodai szobában majd mindent megbeszélünk, de ez nem így sikerült.

A turnénak vége, egy kis pihi van, így mindenki a monoton hétköznapjait éli. Minden este, ugyanaz történik a házban is.  Itt van Zayn Perrie -vel, Liam Danielle -el, Louis Eleanor-al. Niall és én pedig itt ülünk egyedül, és senki nem ül mellettünk, akit átkarolhatunk, megcsókolhatunk, és azt mondhatjuk neki: „Szeretlek!”  Ilyenkor nagyon fáj a szívem, és már leírhatatlanul hiányzik Isa, és vágyom rá, hogy megérinthessem, s csókommal ízesítsem száját. De már nem kell sokat várnom. Már csak egyet kell aludnom, és végre láthatom, ölelhetem azt, akiért dobog a szívem. 

A minap már éreztem valami különöset szervezetemben. Az ízületeim fájtak, a torkom is kapart, és a fejem sem volt száz százalékos, hiszen zúgott. Mára már az ágyból sem tudtam kikelni, csak feküdtem. A londoni időhöz képest nagyon meleg van, én mégis nyakig be vagyok takarózva, ha nem szégyellném, még a fejemet is eltakarnám, hogy ne fázzak.  

 -          Hé Harry!  - rontott be szobámba Louis – Nem gondolod, hogy ki kéne… Te jó ég! Mi van veled? Minden rendben?-          Hát igazából, semmi sincsen rendben.  A fejem nagyon fáj, fázok, és azt hiszem lázam is van.
-          Hm.. –nyúlt a homlokom felé Louis – Tényleg elég forró. Fehér vagy mint a fal. Azt hiszem hívom az orvost.
-          Jaj ne! Arra semmi szükség. Bekapok valami csodabogyót, és már minden rendben is lesz. –tápászkodtam ki az ágyból.
-          Nem Harry! Ez most komoly! Feküdj vissza, én le megyek felhívom az orvost, az majd jön és megvizsgál.  – utasított Lou.

 Nem ellenkeztem. Hiszen erőm sem lett volna harcolni, annyira legyengültem. A srácok bejöttek a szobámba, megnézni, hogy mi van velem.  

-          Harry, te teljesen bele betegedtél ebbe a szerelembe!  - kuncogott Zayn.
-          Haha.. nagyon vicces. De tudod mit, ha csak cukkolni akarsz, akkor ki is mehetsz!
-          Jól van, na. Én sem azért mondtam. Inkább most pihenj…

Nem telt el sok idő, az orvos már meg is érkezett. Míg megvizsgált a fiúk kimentek. A doktor szerint a kimerültség vezetett idáig, és az lehet a bajom, észlelt egy kis megfázást is, mikor meghallgatta a mellkasom.  Azt javasolta pihenjek, és felírt nekem valami kapszulát, amit be kell szednem és attól majd jobban leszek.  Az orvos távozott. A srácok kint várták, és nekik is elmondta mi bajom is van.

Nagyon rendesek voltak a fiúk, kiváltották az orvosságomat. Bevettem belőle egy szemet, kiküldtem mindenkit, remélve talán most aludhatok, és ha felkelek, már minden jobb lesz. Álmomból a telefonom csörgésére keltem fel. Mikor ránéztem a kijelzőre szívem hevesen dobogni kezdett, aztán beleszóltam: 

         -          Helló Isabel! 

Kérek mindenkit, aki olvassa a blogom, az hagyjon egy komit, (az is tud írni aki nincsen regisztrálva) kíváncsi vagyok a véleményekre, és arra, hogy szerintetek, most mi fog történni. Puszii.: Ramii. :)