28.rész: Minden csoda három napig tart..*

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem tetszik, csak bocsánat, mert rövid.. :) ~xoxo

Zeneee -----> http://www.youtube.com/watch?v=XF2AlO8cKbE

28. rész 

Könnyeim peregtek le az arcomon, akárcsak a záporeső. Lábaimat fürgén szedtem, hogy ki tudjak menekülni a "ketrecből" amiben most érzem magam. A gyorsaság valamilyen szinten segít ebben. Nem értettem semmit. Össze voltam zavarodva. Én Harry-t nagyon szeretem. Semmiféle álcát nem viseltem. Az őszinte érzéseimet sugároztam felé. Csupán csak egy kicsit elegem lett a fanok művelte rajongásból. Amit lehet egy kissé eltúloztam. Lépéseimen most egy kicsit lassítottam. 

Könny tócsáimat letöröltem. Karomat átkulcsoltam, s felkaromat gyorsan csiszoltam fel-letörténő mozdulatokkal. Az idő hűvös volt, én pedig fáztam, de jobb volt a szabadban lenni. A sötétben semmit nem láttam. Csak a lámpák világítottak, s a mellettem elsuhanó autók, hagytak maguk után némi fény világot. Szellő is kissé felerősödött. Ahogy csapkodja a hátamra hajamat, s játszadozik a szoknyám szélével, mintha valami felszabadulna bennem. A sírásom egy kicsit csillapodott. Lelassult lépéseim, már szinte totyogásra váltottak. A lábaim már remegtek. A fáradtságtól, mivel nem éppen platformos magas sarkúban kéne lelki körútra indulni. Másrészt már nagyon fáztam az idő és a kimerültség végett. 

A zajos utcákat már elhagytam, egy parkban találtam magam. Ide vezettek lábaim. Semmi extra, csak egy kicsi átlagos park. Megnyugtató légkör, friss levegő. Nagy nehezen átkullogtam a parkon, mert már közel van a cél.....az otthon. Megpillantottam az ismerős környéket. Az a bizonyos cél, még közelebbinek látszódott, sőt már el is értem.

 Beléptem a házacska ajtaján, s felbratyogtam szobámba. Az ágyba hirtelen mozdulattal bele zúdultam, s könny csapom ismét megnyílt. Fejemet az egyik párnába belefúrtam. Bántott, amit Harold mondott. Bántott, mert szeretem. Fejemben csakis az ő szavai jártak. A lakásban egyedül voltam. Semmi nem zavart, csend volt. Szemeimet már végképp kikészítettem. Úgy érzetem magam, mint egy öreg mamóka, aki tele van ráncokkal. Kicsit már tisztábban láttam a dolgokat. 

Haragom lassan-lassan már bűntudatba váltott át. Be kellett látnom. Be kellett vallanom magamnak, valami olyasmit, mit mindig is nagyon utáltam, s reméltem, hogy én soha nem leszek ilyen. De sajnos tévedtem...