6.rész: Az indulás...

Sziasztok! Eddig csak megemlítettem az 1D-s fiúkat, de  a következő résztől, már kezdődik a "bonyodalom". Az lenne a kérésem, hogy csak akkor folytatom tovább, ha lesz minimum 3 komment. :) Előre is köszönöm! 

6.rész 

Reggel 4-órakor ébresztett a telefonom. Egy picit lustíztam, majd felkeltem. Felöltöztem. Fekete cicanadrágot és egy fehér brit zászlós pólót vettem fel. Kedvenc converse tornacipőmbe léptem bele. Csak szolidan kisminkeltem magam. Táskámat keresztbe tettem a vállamon. Megálltam a szobám közepén. Néztem körbe-körbe. Elbúcsúztam a szobámtól,  a házban lévő kedvenc helyeimtől,  és mindentől ami eddig ide kötött.

A szüleim már kiabáltak, hogy igyekezzek mert megjött a taxi. Gyorsan lerohantam az emeletről és már kinnt is voltam. Szomorúan beültem a kocsiba és a hátsóülésről néztem visszafelé,  ahogy távolodunk el a szeretett otthonomtól. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy már olyan messze vagyunk, hogy csak egy elhalványuló pontot látok a távolba. Hirtelen rossz érzésem lett és csak bőgni akartam !! Egy pár perc múlva kiértünk a reptérre. Elég kedvetlenül vonszoltam magam után a csomagjaimat.A recepciónál elvették az útlevelem és mentünk is tovább. Mikor a csomagjaim már a futó szalagon gördültek, akkor hasított belém , hogy vége nincs tovább tényleg elköltözünk, és ezt már nem fordíthatom vissza. A biztonsági kapunál becsekkolták a repjegyemet és már fennt is voltunk a gépen. Amikor a kapitány bejelentette hogy a gép felszállásra kész akkor kaptam gyomorgörcsöt és sírva fakadtam. Az ablakból néztem a távolba,  és arra gondoltam hogy talán sohasem térhetek ide vissza és ez nagyon rossz volt !! Egész úton gondolkodtam, és sírtam. A táskámban kezdtem kutakodni. Valamit otthagytam. Valami nem volt meg. A nyaklánc! A Bencétől kapott nyakláncom ottmaradt. Ismét sírni kezdtem. Anyáék értetlenül néztek rám. Megígértem, hogy Londonban majd mindent elmondok. Körülbelül másfél órás repülés után megérkeztünk Londonba. Összeszedtük a csomagjainkat és indultunk ki a reptérről. A reptér előtt ott volt apukám új munkatársa. Átadta neki a kocsikulcsot, amit a munkahelye biztosított számára. Már csak angol beszédet hallottam. Mindenhol. Magyar beszédet talán már nem is hallok soha. Bepakoltuk az autóba a cuccainkat. Elindultunk az új lakásunkhoz. Én végig az ablakon kifelé bámultam és néztem a várost. Apa egyszer csak megszólalt: 

              -Megérkeztünk!

Kiszálltunk. A csomagokat apa pakolta ki és hozta be a lakásba. Én nagyon félősen léptem be az új lakásba, de végül rávettem magam. Nagyon szép, és igen nagy volt a ház. A szobám is gyönyörű volt. Az is jó nagy és külön gardróbos volt. Bejártam a ház összes zeg-zugát. Minden tetszett, de azért honvágyam volt. Hiányzott Magyarország. Leültünk apáékkal a nappaliba. Apáék elmondták, hogy ez nagyon nagy város. Elmehetek egyedül, de csak addig ameddig visszatalálok, tehát nem mehetek messze. Ha pedig a városba szeretnék menni (ami amúgy nincs messze), akkor apa küld mellém valakit. Még egy kicsit barátkoztam a házunkkal, majd neki álltam berendezni a szobám. Késő estére egész jól berendeztem. Laptopomat is kicsomagoltam, majd azonnal felléptem MSN-re. Anitának webkamerával bemutattam az egész házat. Mondtam neki, hogy a nyakláncot ott hagytam Magyarországon. Elköszöntem    Anitától, mert az időeltolódás miatt nagyon fáradt voltam. Kicsit nehézkesen ment az elalvás. Nem a szokott környezet volt, hanem más. Valami teljesen szokatlan. Na meg aztán lelkiismeret furdalásom volt a nyaklánc miatt. De bevallom egy részben nem bántam, mert így letudom zárni az ottani életem. Olyan hajnali egy körül elaludtam. Másnap ottani időszámítás szerint 10-kor keltem. Senki nem volt otthon. 

           -Hát ez szép! Első napomon Londonban itt hagytok egyedül,              

            egy tök idegen házban. 

Elhatároztam, hogy bejárom egy kicsit a környéket, és viszem a fényképezőgépemet, hogy Anitának tudjak küldeni képeket.